Ági Párizsban

jul.14

SZERDA

Nézzük csak mi volt. Mostanában nem igazán van időm blogot írni, vagy túl fáradt vagyok. Szóval ma volt a beteg kikérdezéses nap, amitől annyira féltem. Reggel miután megérkeztem, elkezdtem nézegetni egy beteg kórlapját, akiről azt hittem már hazaengedték és vártam majd történik valami. Jött is Jean-Christophe, aki kérdezte, hogy kinek a kórlapját olvasom és mondta, hogy akkor az az én betegem. Próbáltam tiltakozni, hogy de hiszen ő már hazament, ő viszont kitartott amellett, hogy nem nem, most jött. Na mondom akkor jó, megcsinálom. Aztán mondta, hogy akkor pénteken bemutatom. ŐŐŐ... háát, megpróbálom. Amúgy nagyon érdekes betegség, a lényege, hogy autoimmun és a szervezet a zsírszövetet támadja meg és a beteg zsírja eltűnik - mindenhonnan. Lipodystrophiának hívják, de van még egyéb baja is.  33 éves nő, szépen beszélt értettem amit mesélt és ő is amit én kérdeztem. Szóval nem volt gond (persze előre kitaláltam a kérdéseket:)). A vizsgálat is simán ment. Utána szépen leírtam magamnak franciául és úgy volt, hogy majd otthon megírom, hogy pöpec legyen, Sophie is beleegyezett, de végül 1-kor mondta Sophie, hogy mégis ma csináljam meg, mert délután vizit lesz és kéne hozzá a kórlap. Na jó, nekiültem, egy óra alatt kész lett, szóval kettőkor már indultam is a metró állomásra, ahol anyáékkal találkoztunk. 1-kor a többiek hívtak, hogy menjek velük ebédelni, de mondtam, hogy most ezt inkább befejezem, mert anyáék jönnek és nem igazán van időm. Mint később kiderült bőven lett volna időm, no sebaj.

Elsétáltam az eggyel távolabbi metrómegállóhoz, ahol anyáékra kellett várnom. Mivel fél 3 volt, azt tudtam, hogy még van időm (3- fél 4-re tippeltem az érkezést) úgyhogy ettem egy gofrit és vettem üccsit, mert még aznap csak répán tengődtem. Aztán lementem a metróhoz és vártam, vártam .... .... .... vártam, de anyáék sehol. Írtam sms-t, hol vannak. Semmi válasz. Felhívom őket, semmi válasz. Egyszer csak 5 körül megérkeznek, csak két és fél órát vártam, kicsit elszámoltam magam:) Igaz, mást nem tudtam volna csinálni, viszont kajálhattam volna  a többiekkel.

Miután anyáék megérkeztek, megkerestük a szállást (kiderült kerültünk egy hatalmasat), aztán elmentünk hozzám és vettünk kajcsit, amit megcsináltunk nálunk. Szerdára kb ennyi.

CSÜTÖRTÖK

Ma reggel megint meló. Szépen kényelmesen beértem. Egy darabig semmi nem történt. Utána Jean-Christophe megkérte, hogy csináljak egy ekg-t :) életem első teljesen önálló ekg-ja:D. Szegény beteg nem élvezte szerintem, nem tudom mi a betegsége, de ha megmozdítottam a karját, v leszedtem a kis tappancsokat is fájt neki, sajnáltam, de hát, valahogy meg kellett csinálnom.

Visszaérve az ekg-ról Sophie mondta, hogy menjek, mert vizit van. Na szupi. Mentem is, jajj.. már megint az az ürge, aki a múltkor a myositist kérdezte. Igazából a vizit végére már kezdtem megkedvelni. Nehezeket kérdez, de legalább foglalkozik velem:). Ma kérdezte a Ca-ion normálértékét, amit úgy félig jól betippeltem, de háát, nem tökéletesen. Szóval lényegében nem tudtam. Aztán, hogy mihez kötődik. Az albumin ugrott be elsőre, de annyira kézen fekvő volt, hogy nem mertem mondani, második választ se tudtam:D. Aztán kérdezte a Wegener granulomatósis, szervi érintettségét - jup, tudtam :). Aztán kérdezte a hypotireózis tüneteit - jup tudtam:) (igaz, hogy az agyamba valamiért a hypertireózison gondolkodtam és azt kezdtem elmondani, de aztán kijavítottam) A beszéd még elég nyögvenyelős, olyan szavakat mint anyagcsere nem tudok:).

Aztán jött az én betegem. El is kezdtem bemutatni, nagy zavaromban, de annyira nem izgultam, mint amennyire gondoltam, hogy izgulni fogok. Főleg, mert kérdeztem Cloét (vele csinálom együtt a beteget), hogy jó volt-e amit írtam, és azt mondta tökéletes. El is kezdtem tehát mondani, hogy gyermekkorában volt neki Weber-Christian betegsége. Erre első kérdés, mik a tünetei? Jérome állt mellettem, néha fordított franciáról franciára:D  Hát mondtam a dokinak, hogy fogalmam sincs, mert mi ezt nem tanultuk, de kiírtam a kis füzetembe, de hát most még nem tudom. Erre elkérte a beteg kórlapját (Amibe írtam) és megnézte. ((ezidő alatt, Jérome mondta, hogy ne idegeskedjek - igazából nem voltam ideges, kicsit zavart a calciumos történet, de annyira nem. Meg mondta, hogy ő három hete egy kérdésre se tudott válaszolni, szóval ne idegeskedjek. Meg, hogy jól kiválasztottam a legnehezebb beteget. De tök ari, mert ha valamit nem tudok, mindig mondja, hogy nem baj, meg segít ha nem értek valamit.)) Megtalálta mindenre a választ és mondta, hogy ez tök jó. Benne van minden. És hogy alig van benne hiba (helyesírási). Kérdezte is egyből a többieket, hogy egyedül csináltam-e. A többiek bőszen bólogattak, de tényleg senki nem segített. Sophie-val átbeszéltük, de nem mondott hozzá semmi extra infot. Aztán még azt is mondta a doki, hogy nem tudja másoltam-e, de mondtam, hogy nem. Az anamnézis az teljesen saját kútfőből volt, a vizsgálathoz szükséges szavakat meg Adrival átbeszéltük, azt onnan tudtam, a beteg kórtörténetét másoltam csak, de hát azt mindenki másolja. Végül a doki megdícsért és hozzátette, hogy mostmár csak beszélni kéne többet, mert az írás megy. Igaz, ezt nem értette, hogy mért pont az megy, pedig nagyon egyszerű oka van, ha írni kell, ott van időm gondolkodni, szavaknak utánanézni és ezért lesz sokkal jobb. Ha én kezdeményezem a beszélgetést is sokkal jobb, mert van időm végig gondolni, mit is akarok mondani nagyjából. De ha ő kérdez, akkor ki kell találnom magyarul a választ, megkeresni a szavakat franciául az agytekervényeimben és összerakni egy mondattá. Hát ez lényegesen nehezebb, és nem egy óra múlva kell neki a válasz. A többiek is mind tökre örültek, vigyorogtak, meg megdícsértek (bár csak kéz és arcjelekkel, bár szóban is kicsit később). Sophie meg Jérome vigyorgott legjobban és fejezték ki mimikával elismerésüket (bár nem biztos, hogy ez a legjobb szó, de csak értitek mit akarok mondani) Szóval szavak, szavak és szavak tanulása a végszó.

Összességében tehát, ügyes is voltam, de van még mit fejlődnöm. Ma hazajött Patricia (szállásadó) és beszélgettünk kicsit és mondta, hogy sokat fejlődtem szerinte az egy hét alatt. Úgyhogy fejlődök, csak az orvosi nyelvben nem olyan gyorsan. Pedig már tudom a testrészeket, meg pár dolgot:) Még sok hiány van, nyelvtant kéne átnéznem, szavakat még tovább.

Fél 1-kor elkéredzkedtem. Jérome ma is mondta, hogyha nem akarok ne jöjjek be (m hogy itt vannak anyáék) (ezt tegnap is mondtam, de mondtam csüt. mindenképp bejövök) pénteken. Szerdán is kérdeztem, hogy nem lesz-e baj, de azt mondta, majd azt mondja beteg vagyok vagy bármi. Tök ari:) Mivel ma eléggé határozottan mondta, hogy nyugodtan legyek anyáékkal és ne jöjjek pénteken dolgozni, meg Cloé is ott volt és a kérdésemre, hogy nem lesz-e baj, nem mondta, hogy hááát, szóval pénteken nem megyek dolgozni. Megyünk anyáékkal Louvre-ba. Ha mégis gond lesz, akkor még lesz időm bepótolni.

Anyáékkal a Notre-Dame-nál találkoztunk. Úgy volt, hogy megnézik mire én odamegyek, csak a fényképezőt feltötlenül hozták el. Úgyhogy usgyi vissza a szállásra, aksi tölt, vissza Notre-Dame és már háromnegyed egy volt, a megbeszélt időpont. Én késtem, mivel nem tudtam akkor eljönni amikor akartam, de egyre odaértem.

Megnéztük a Louvre-t majd elmentünk a Les Halles környékére kajcsit keresni. Eljutottunk a Starbacks Caféig és ittunk két frappuccinot. Utána már senki nem volt éhes:) Meg ma nagyon meleg volt itt is. (most meg esik) Szóval nekilendültünk vásárolni. A Les Halles-ban vettünk két napszemcsit, egyet nekem és egyet anyának. Aztán elmentünk abba az utcába, ahol a gatyót vettük. Kaptam pár szép csini fehérneműt (a blogban ezt most nem részletezem:)), meg egy felsőt egy másik boltba, de ezek nem voltak drágák.

A vásárlás végére már csak tyúklépésben haladtunk előre,  mindenki kinyúlt. Megkerestük a libanoni vendéglőt (persze megint kerültünk) és ott kajcsiztunk. Nem annyira nagy szám, nem lesz a kedvencünk. Kaja után gooo haza :)

Holnap Louvre és reménykedés, hogy fel se tűnik, hogy nem vagyok ott.

Pusz mindenkinek